The bee is burning

A minap lomtalanítás közben kezembe került a Vegyipari Dolgozók című üzemi lap 1961. februári száma, amely arról tudósít, hogy a Palma Gumigyár Lenhossék utcai kultúrtermében irodalmi műsort adott a Radnóti Miklós Stúdió, amelynek jó orgánumú ifjú tagjai Kocsis János novelláit, valamint Szabó Zoltán és Baranyi Ferenc verseit tálalták a szépre éhes dolgozóknak. Zoli tehát akkor még nem volt Sorbán, csak Szabó már akkor abban a közegben bukkant fel, amely aztán egész pályafutása során meghatározta költészetének tónusát és előjelét. Ez a tónus (no meg az előjel is) igencsak összerímelt az enyémmel. Később polgári foglalkozása is (üzempszichológus volt évtizedeken át) ehhez a közeghez kötötte, de leginkább a szíve és a tisztessége húzta a kétkeziekhez őt. Mindig is a sokaság oldalán állt, mint a magyar líra legfőbb vonulatának óriásai a századok során. Egyívásúak voltunk, de egyelvűek is: elkötelezettjei a haladás ügyének, de korántsem lekötelezettjei rendszereknek, kurzusoknak. A saját elvbarátainkat nyüstöltük a legkíméletlenebbül, ha okot adtak rá. Akik miatt Zolinak már a hatvanas évek vége felé ezt kellett leírnia: Elárvult lobogóim múzeumában állok. Mezei András így vallott róla az 1968-ban kiadott Első ének előszavában: E század pulzusát kitapintani vállalkozók között figyelhetünk fel Sorbán-Szabó Zoltán nevére. Igen, ilyen pulzustapintó-fajta volt ő világéltében. Magyarán: közéleti költő. Használni, s nem ragyogni akart, akárcsak Petőfi. Ha epével írta a verseit, azt is a szíve sínylette meg. Ez a fájdalom, posztumusz kötet ékes bizonyság minderre. Az is kiderül persze ebből a válogatásból, hogy a finom regiszterekben is mesterien tudott játszani. De még a szerelmes versei is arról tanúskodnak, hogy utolsó leheletéig korának érzeményehevítette őt. Nekem nagy ajándék, hogy nem csupán barátom, de bajtársam is volt. (Baranyi Ferenc))